"Egy napon erős szél söpört végig az erdőn.
A vihar közepén egy varjú repült a mezők felett, amikor nekiütközött egy öreg fa ágának. Halk károgással zuhant a földre – az egyik szárnya súlyosan megsérült.
A varjú próbált felemelkedni, kitárni a szárnyait, de éles fájdalom hasított végig a testén. Rájött, hogy egyedül nem fog menni. Ezért felnézett az égre, ahol a madarak köröztek, és reménykedve kiáltott:
— Segítsetek… nem tudok repülni!
Egy szarka repült el mellette. Látta a varjút, de csak morgott:
— Mindig is büszke voltál, magasan repültél, és kinevettél minket. Most mástól kérj segítséget.
Utána egy feketerigó, egy szajkó – mind másfelé néztek, és lenéző vagy közömbös pillantásokat vetettek rá.
A varjú lehajtotta a fejét. Egyedül, éhesen és sérülten lassan kezdte elveszíteni a reményt.
De egy közeli bokorból vékony, gyengéd hang szólalt meg:
— Én segítek neked, ha elfogadod – apró erőmmel.
Egy veréb volt az. Kicsi, szürke, visszafogott. Odaugrott a varjú mellé, a csőrében egy darabka száraz kenyérrel. Aztán hozott egy csepp vizet, száraz levelekből menedéket, és fészket rakott a fa tövéhez.
— Miért teszed ezt? – kérdezte a varjú, elgyengülve.
— Mert életben vagy. És mert ha én estem volna le, azt kívánnám, hogy valaki ne menjen el mellettem anélkül, hogy segítene.
Elteltek a napok. Eleinte a varjú meg sem tudott mozdulni, de a veréb nem hagyta el. Megosztotta vele a morzsáit, mesélt az erdei életről, és melegítette a hideg éjszakákon. Amikor a varjú végre újra ki tudta tárni a szárnyát, az első gondolata nem önmaga volt, hanem a kis barátja, aki mindennél többet jelentett számára.
Ismét múltak a napok. Az erdő tele volt fénnyel és hangokkal. Egy nap, miközben a veréb magokat gyűjtött egy tisztáson, egy sólyom csapott le a bokrok közül. Minden egy pillanat alatt történt, a veréb még csipogni sem tudott.
De hirtelen egy fekete árnyék zuhant alá az égből. A varjú – erősen és méltóságteljesen – lecsapott, és úgy tárta szét a szárnyait, hogy a levegő süvített. Összecsapott a sólyommal, amíg el nem űzte onnan.
— Megmentettél! – suttogta a veréb.
— Nem, te voltál az, aki először megmentett – válaszolta a varjú. – Most már tudom, hogy a jóságot nem a szárnyak mérete határozza meg. És a szív… lehet hatalmas, még a legkisebb mellkasban is.,,
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
