“Egy régi legenda szerint ha egy kutya meghal, a túlvilág határán nyugalmat talál. Itt a Szivárvány hídon túl már nincs betegség, és ismeretlen a kín és a bánat.
Az erdő szélén, dombok lábánál rohangáló felhőtlen boldogságban élő kutyáknak már csak régi társuk, gazdájuk hiányzik. Aztán, egy szép napon ismerős illatokat visz a szél. Az egyik kutya megáll, fülét hegyezi, majd hirtelen elszalad. És amikor észre vesz téged, látja, hogy te érkezel, teste már reszket a vágytól,
ahogy feléd rohan. Boldogan kapaszkodtok egymásba az örömteli újratalálkozásban, és te újra belenézhetsz a hűséget, mérhetetlen rajongást árasztó kutyaszemekbe. Együtt sétáltok át a Szivárvány Hídon, és soha többé nem váltok el egymástól. Most nagyon szeretnék hinni abban, hogy igaz a legenda. Nagyon szeretnék hinni abban, hogy mi még egyszer találkozunk. Mert volt egy kutyám…aki egyszerűen jobb emberré tett. Volt egy kutyám, akit soha nem felejthetek.
Mert volt egy kutyám, akinek én annyi mindent köszönhetek.!”
/Kovács Violetta: Csodálatos kutyavilág/
|